Amikor megtagadnak a szüleid

Azt történt 3 hete hogy nem sikerült az utolsó államvizsgám. Így maradt egy vizsgám, csúszok egy évet. Sosem esett ez meg velem, és nem is hittem hogy meg fog valaha, de…

A lényeg, hogy kimerültem és képtelen voltam tanulni, ahogy kellett volna. Mivel az elmúlt öt év ( osztatlan a képzés) testileg és lelkileg tönkre vágott, gondoltam, nem a világ vége, letelik az idő, összeszedem magam, szerzek gyakorlatot, mert a magyarországi képzések nem erről híresek, keresek szakmába illő rész – vagy teljes munkaidős állást… 

De nem. A szüleim úgy reagáltak, ahogy nem hittem volna.

Én annyira naiv vagyok! Azt hittem, ugyan letolnak és olyat kapok, mint még soha, pedig azért elég kreatív volt az apám a büntetések terén ( volt fizikális is, de főleg mentális-lelki, az szinte folyamatosan), de sikerült felülmúlniuk önmagukat.

Azt hittem, öt év, melyet más városban töltöttem tőlük, majd segíti az érését mindkét félnek. Hogy végre felnőttebben kezeljük egymást és a nem túl felhőtlen viszonyunk jó irányba mozdul és jobb család lehetünk. Az utóbbi időben ezen nagyon igyekeztem is! Tényleg igyekeztem. Nagyon!

Hát erre… Gyakorlatilag mintha az emberiség elleni háborús bűntettet hajtottam volna végre azzal, hogy nem sikerült egy vizsgám. ( Az öt év alatt ez volt a 4. vizsgaalkalom ami nem sikerült. Szóval ezen felül a 10 félév alatt 3 sikertelen vizsgám volt, amit aztán javítottam, és ez volt most a 4., amit CV kurzuson fogok tudni, de nem untatlak szóval…) 

Ők csalódtak bennem, hogy kibuktam az egyetemről ( hö?) , hogy elindultam a lejtőn, hogy elpazaroltam az életem, és mindennek az oka- a Párom.

4 éve vagyunk együtt, voltak jobb és rosszabb pillanatok. Sajnos a családja kritikán aluli eset, így őt az egyetemi tanulásban jelentősen hátráltatják. És mivel nem sikeres- ő okozta az én lecsúszásomat a lejtőn. 

Bezzeg az én szüleim milyen sikeresek, céltudatosak voltak! 

Gyakorlatilag választás elé akarnak kényszeríteni: vagy nem segítenek anyagilag a következő év(ek)ben, vagy szakítok.

Ők magukat érett, bölcs, tapasztalt, jóakaratú embernek tartják. Láttatok már ennyire felnőtt, érzelmileg érett emberi viselkedést? Ennyire szerény, alázatos és támogató családot? 

Nem elég, hogy a gyerekkorom öngyűlöletben telt- mert sosem éreztem magam értékesnek, hiába a kitűnő tanuló 12 éven át, hiába a kimagasló érettségi és versenyeredmények, hiába nem voltam egy alkoholista, cigiző, buliban piáért szopó gyerekkurva, hiába voltak értelmes hobbijaim és húztam otthon is az igát- mindig a más gyereke volt a szebb(!) és az etalon. Dicséret nem hagyta el a szájukat. Ígérgettek dolgokat, amiket sosem kaptam meg. Fenyegettek olyan dolgokkal, amire gondolva ma is görcsbe rándul a gyomrom és elemi gyűlölet fog el apám iránt.

Szóval 18 éves koromban, mikor kiutat kaptam ebből, az egyetem révén, boldog voltam. Azt tanulhattam, amire óvodás korom óta vágytam. És az egyetem pedig maga a pokol lett. Kiderült, hogy ez csak egy masszív kálváriajárás egy papírért, melyet kézbe kapva robotolhatok valahol éveket ,hogy valamennyi gyakorlatom legyen. Kiderült, hogy ez a hely hímsoviniszta, arrogáns, hatalommal bíró emberek játszótere, ahol kegyetlenkedhetnek a diákokkal, mert megtehetik. Mert senki sem szól rájuk. Mert senkit nem érdekel ez.

Na az öt év alatt tönkre mentem. Az evésben keres(t)em a boldogságot és a nyugalmat, életcélom kipergett a kezeim közül, a barátaim ugyanúgy megfásultak és üresek lettek. A családomról pedig a legjobbat feltételezem, hogy ők még jobbak lesznek és végre ott más lesz.

Hát kicsikéim- NEM. Én igyekszem nem a legrosszabb verzióra gondolni- de mindig az lesz a valóság! Én azt hittem, segíteni fognak, mert anyagilag és minden szinten bőven lenne rá lehetőségük. Nem az a baj, hogy arra ébredek, jön fel a savam, hogy hetek óta beteg vagyok, hogy a stressz letörési fázisát élem meg, hogy segítség kellene és erő talpra állni. Hogy újra ráleljek arra, miért küzdöttem magam át ezen az öt éven…De nem, mivel most mit mondanak majd a szomszédoknak? Hogy én miért nem végzek időre? S mit fognak szólni a szomszédok?